(Kattints a kis képekre, a képek felugró ablakban jelennek meg.)
Zsuzsa és férje az Egyesült Államokban élnek, és régóta tervezték, hogy felkeresik a Laura könyveiben szereplő helyszíneket. A következőkben az ő beszámolója
olvasható, csak a minimális javításokkal (például a levelet ékezetek nélkül kaptuk).
Régi vágyunk volt elutazni Laura Ingalls nyomában, meglátogatni a könyveiből megismert helyszíneket. A film csak 3 százalékban egyezik a könyvvel, noha egy tündéri kis filmsorozatot csináltak belőle, ami sokakat ütött szíven, mert azt az életformát, erkölcsi szemleletet, nyugalmat és családi, közösségi összetartást már nem találni sehol.
Pepin, Wisconsin Utunk első állomása Pepin volt, Wisconsin állam, fent északon. A városka kicsi, ahhoz képest, ahogy Laura 4 évesen látta először, állt egy vegyesboltból, meg vagy 9-10 házacskából, ahhoz azért eléggé kiépült. A Pepin tó mára már afféle kikötő sok hajóval , messze más a környék, mint Laura idejében volt, de a tó persze ugyanaz, ki is ültünk a partjára ábrándozni, gondolkodni, hogy mit is erezhetett az a kicsi lány, aki először meglátta az otthoni patakok után a "Nagy Vizet". Szedtem és hoztam kavicsokat annak a könyv emlékére, amiben volt, hogy Laura teletömte velük a ruhája zsebét annyira, hogy a gyenge kis anyag leszakadt és némi korholást kapott érte, mert a szülei szerint telhetetlen volt. A szülőháza csak másolat, a várostól vagy 10 kilométerre van felépítve egy területen, ahol körülbelül lakhattak, mögötte távolabb az erdő, csak emléktábla jelzi, hogy ez mi, az ajtaja nyitva éjjel-nappal, aki arra jár, be lehet menni, nem őrzi senki. El tudtam képzelni, milyen lehet benne lakni, kicsi volt ugyan, de megvolt benne minden, ami a családnak kellhetett: lent egy nappaliféle kandallóval, egy kis aprócska, szoba amit kitöltött az ágy és egy szekrényféle, az volt a szülők hálója, egy ugyanakkora konyha, és a lányoknak a padlásrész, ahol aludtak. A létra el volt véve, hogy oda ne másszon fel senki turista, akiből volt elég sok, a gyerekek izgatottan nézegettek, szemmel láthatóan nagy hatással volt rájuk, hogy elhoztak ide őket.
Lent a varosban van a Laura Ingalls Múzeum, kicsi, nem sok olyan dolog van benne, ami a család sajátja volt, azokat két főhelyre vitték, helyette inkább begyűjtötték a városka adományát, az ősapáktól, anyáktól tárgyakat, szerszámokat, ruhákat. De micsoda furcsák, nehéz, hímzett réklik, ruhák, odaírva, hogy ki adományozta, mind abból a korból. Jó volt látni a szerszámosládákat, nem is hittem volna, hogy ilyen sokfélét használtak, es milyen tartósnak néztek ki még mindig! Volt berendezve szoba is, édesek voltak a bölcsők, de vajon hogy fért el bennük egy kisbaba, nem hiszem, hogy túl sokáig tudták használni. A varrógép is humoros volt, ilyen régit nem is láttam még, micsoda nagy dolog volt akkoriban! Az egész nagyon érdekes volt, az ajándékboltban azonnal megvettem a képeslapokat az otthoni Laura-rajongóknak, és amit nem is ismertünk, egy pléh poharat, bele van ragasztva egy penny, valaha ilyet kapott Laura karácsonyra Mr. Edwards-tól, benne van egy rúd csíkos cukorka, tündéri, a látogatók kapkodták a polcokról.
Plum Creek, Walnut Grove, Minnesota Utána indultunk Minnesotába, elértük Walnut Grove-ot, egy bájos, régies városka, csak nyomokban emlékeztet a könyvbelire, bár maradt néhány korabeli háza. Megnéztük a múzeumot, elmentünk Plum Creekbe, ahol laktak, utunk legnagyobb élménye volt eddig. A patakocska kanyargós, szép, egészen tisztavizű, kétoldalt vadon növő szilvabokrok, milyen szerencsés kislány lehetett ez a Laura, hogy ilyen szép helyen élhetett évekig! Megtaláltuk a hidat, ahonnan majdnem vízbe sodródott, a szikláját, amit a könyvben leír, a patak felett magasan volt a család szántóföldje, ott épült fel a házuk (mára sajnos nyoma sincs), előtte meg a patak oldalába vájt kis szobában laktak, az egész szoba háromszor három méter volt, és ebben laktak öten, el lehet képzelni, milyen lehetett. Teljesen minden olyan volt, ahogy a könyvben leírta. A múzeum előtt láttunk egy fedett ponyvás szekeret, amilyenen utaztak, el sem lehet képzelni, hogy hogyan fértek bele, annyira kicsi volt, nem csoda, hogy teleaggatták a kocsit kívülről mindennel, vödörrel, dézsával, szerszámokkal. A városkában volt "Nellie" vendéglője, nagy csalódás volt, hogy a berendezés az 50-es éveket idézte.
Egy másik helyen bemutatták, hogy milyen házakat építettek a friss akkori telepesek. Ástak egy meghatározott nagyságú négyszöget kissé melyebbre a földbe, utána a füves földből nagy kockákat vágtak, körberakták, arra újabb kockákat a fűvel és a gyökerével, ezek nem engedték, hogy szétessen. Megnéztem a gerendák elhelyezkedését, azokra is fűkocka tető került, az egész egy jópofa ház lett, volt köztük egy, amit eddig hotelnek használtak, a vendég beöltözhetett korabeli ruhákba, ott alhatott, bár fürdőszobát nem láttam, csak mosdótálat, a WC odakint, egy bódé, két ülőlyukkal.
DeSmet, Dél-Dakota A következő állomásunk DeSmet volt, Charles Ingalls családjának az utolsó vándorlóállomása, itt telepedtek le véglegesen, na, nem a papa akaratából, megígérte még régen a feleségének, hogy ezúttal végleges helyet keres, és nem mennek tovább. Akkoriban az államtól lehetett igényelni több száz holdnyi ingyen földet, erre évente kellett fizetni az adót, de ha valaki 5 éven át vállalta, hogy ott él a földön évente legalább 6 hónapot, akkor 5 év elteltével a saját tulajdona lett az egész. Ez elég nehéz volt, mert a nincstelen embereknek nem volt pénzük vetőmagot, állatokat, szerszámokat, gépeket venni a föld megműveléséhez, házat felhúzni, ahol lakni lehetett, plusz ennivalót venni egész éven át. Az első évben sehol nem volt rendes termés a frissen feltört földön, ezért el kellett menni a közeli városba dolgozni, a földterületen gyakran magára maradt a család a családfő nélkül, alig tudtak megélni, meg nem is volt veszélytelen. Szóval, mint Ingalls-ék is, szinte csak azok a családok mentek oda földet foglalni, akik a nulláról kezdték. Ők voltak a pionírok, velük telepítették be a lakatlan helyeket.
A földek arrafelé nem voltak valami jók, nehéz volt rendes farméletet kialakítani, sokszor volt szárazság, sáskajárás, gyakran éveken át. Az állam kihirdette, hogy mely területeken lehet földet foglalni, mentek az emberek, kiválasztották a helyet, bejegyeztették, a földmérő mérnökök kijelölték a határokat, a központot, vagyis egy városkafélét, a főutcát, házhelyeket, ahol lakni is lehetett, meg boltot-hotelt nyitni, kocsmát, templomot, iskolát és nevet adtak a helynek. Ingallsék úgy kerültek oda, hogy Charles ott dolgozott a vasútépítésnél, a fizetéseket osztotta ki, jegyezte a dolgozók keresetét, szóval afféle irodai munkát végzett. Egész nyáron családostól voltak ott, amikor pedig bejött az ősz, akkor a híresen vad dakotai tél elől mindenki visszahúzódott kelet felé, azok is, akik már lefoglalták a földjüket azzal, hogy visszajönnek tavasszal, viszont Ingallséknek a földmérő mérnökök tettek egy ajánlatot, hogy az ő házukban (igazi rendes ház volt felépítve) eltölthetik a telet. Volt szén, a kamrájuk tele volt ennivalóval, ami egész télre elég volt, egyedül azt kérték, hogy vigyázzanak a holmijaikra, a munkaeszközeikre, és majd tavasszal visszajönnek. A legközelebbi lakott ház 60 mérföldre volt, de elfogadták, mert így semmi pénzt nem kellett kiadniuk arra, hogy ők is kelet felé visszamenve valahol télire lakást béreljenek, ennivalóra költsenek a papa keresetéből, vagyis minden pénzük megmaradt, amit kerestek, és ez akkoriban nagyon sokat számított a kezdéshez.
Így ők voltak a városka első telepesei, később a tél folyamán csatlakozott hozzájuk a friss házas Boast házaspár, akikkel már együtt tölthették a karácsonyt, ők egy elhagyott kis menedékházban húzódtak meg. A földmérők háza Laura szerint a legnagyobb ház volt, amiben életében lakott, sőt, igazi ház, nem afféle kis tákolmány. Tavasszal aztán a papa a földjén felhúzott egy szobányi kis házat, és a család kiköltözött megkezdeni a farmeréletet, közben a papa a városkában felépített egy deszkából épült házat, amit bérbe adott. Évekkel később, amikor kiderült, hogy képtelenek termelni, megélni a rossz időjárások miatt a farmon, ide költözött be a család, itt éltek végig, utoljára a papa halála után a mama a vak Mary-vel, a felét kiadták bérbe, abból éltek.
DeSmet alig változott, a főutca teljesen megvan régi állapotában, sok a korabeli ház. A földmérők háza valaha egyedül állt a semmiben, ma persze a többi ház között van, nagyon ép állapotban. Amikor Laura könyvei megjelentek, azonnal muzeális értéke lett, berendezték úgy, ahogy valaha lehetett, amikor ott laktak, csak vezetett túrán lehet látni, ugyanúgy a papaék házát, ami nagyon jó állapotban van. DeSmet-ben van a környéken felépítve annak az iskolaháznak a mása, ahol Laura először tanított 15 éves korában, ez a Brewster iskola, aztán a városka iskolája, ahová Laura is járt, ez elmondás alapján lett újraépítve, nagyon szegényes hely. Sok minden van kiállítva, amik a könyvből ismerősek. Van külön múzeum, ahol minden tárgy Lauráékkal kapcsolatos, a DeSmet-i életükhöz kapcsolódik, ki vannak állítva többek között azok a Laura-könyvek is, amik megjelentek más nyelven is. Magyar is volt, egy darab.
A papa farmja csak egy mérföldre van a várostól, akkor sem volt messzebb, ez azt is jelenti, hogy a város nem igazan terjeszkedett abba az irányba. Óriási hely, persze akkor bőven mérték a földeket. Amikor itt voltunk - de lehet hogy mindig -, fújt a szel. Persze ez az egész Dakota egy sík vidék, fák is alig vannak. A farmon volt bemutató zöldséges kert, képzeljétek, félig a "kényelmes" kertészeten alapult, a hagyma- és répasorok között vastagon fel volt szórva szalmával. A papa farmházát mutatták, újra felépített, nem az eredeti, de pontosan Laura leírása után mentek a berendezést illetően, mai értelemben aprócska ház, nekik nagynak tűnt. A farmon volt néhány fedett tetejű kocsi ló nélkül, csak odaállították, és kempingszállássá alakították. Mellette egy tűzrakóhely odakészített fahasábokkal, ki lehetett venni. Este ott ülni a tűz mellett a papa történelmi farmján, a dakotai csillagos ég alatt élvezni az estét csodás lehet!
A farm után elmentünk a városi temetőbe, az is nagyon közel volt, egy emlékezésre az Ingalls család sírjához, táblák mutatják az utat, nagyon sok a látogató. Itt van eltemetve Mary, Carrie, Lauráék holtan született kisfia, akinek nevet sem adtak, a Mama, ezeknek egyforma szép sírköve van, és a Papa persze, neki olyan eredeti régi formájú kő, már alig olvasható bevéséssel, előttük vagy 20 évvel halt meg. A temető nem igazán nagy, és elég meghökkentő szembetalálni magunkat a nevekkel, furcsa érzés, hogy ez nem mese volt, valóban élő emberek voltak. Utána kicsit kószáltunk a temetőben, hogy lássuk, kikből állt a lakosság akkoriban, sok svéd eredetű nevet találtunk, és megdöbbentően sok gyereksírt. Nem lehetett könnyű felnevelni a következő generációt annak idején, az Ingalls család csak egyetlen gyereket veszített el, a néhány hónapos kisfiút, úgy rémlik, hogy leukémiás lehetett. Utána elmentünk megnézni a könyvben szereplő Silver Lake-et, a földdel majdnem egyenlő magasságban van a víztükör, tényleg ezüstös színe van.
Independence, Kansas Kansas-ben megnéztük azt a Laura elbeszélése alapján újra felépített kis házacskát a prérin, amit ti is láthattatok az első 2 órás filmben, na ez volt az egyetlen könyv, ami egyezett a filmmel, mármint a lényege. A ház nem is volt olyan kicsi, teljesen úgy van berendezve, ahogy a könyvben meg a filmen, de nem olyan nagyon kicsi, egész rendesen lehet benne járkálni. Utána Independence-be mentünk, ez az a városka, ahonnan Mr. Edwards hozta a gyerekeknek a karácsonyi ajándékot gyalog, megmértük, nagyjából 20 kilométer oda és ugyanannyi vissza. Micsoda aranyszívű ember lehetett! Szívesen ment, akkoriban még mások voltak az emberek. A préri nagyon szép, főleg annak, aki szereti a sík vidéket, van rajta fa is, csak ritkán, csoportokban.
Mansfield, Missouri Másnap átmentünk Missouri államba, Mansfield-be, Laura farmjára. A városka kopott is, poros is. A farm kívül van rajta, talán 2 kilométernyire csak, az eredeti 40 holdhoz idővel kerítettek annyit, hogy 200 lett belőle, most nincs rajta termelés, se állat, csak a széna. A ház nagyobb, mint gondoltam, ők építették ketten a férjével, szobát szobához ragasztva, ahogy idejük engedte, minden a farmról került ki hozzá, mondhatom, bámulatos munkát végeztek. Eredetileg egy kis kabinban laktak, ahhoz építettek egy konyhát, viszont amikor a mostani ház felépült, akkor azt a konyhaépületet egyszerűen lovakkal valahogy elvontatták az új házhoz, odakapcsolták, belülről látni is lehet a rögzítést, hihetetlen… A szobák kicsik persze, de van belőlük bőven, még emeleti is, itt minden eredeti, az övék volt. Amikor Laura meghalt, akkor a város azonnal magához kaparintott a világon mindent, ami az övék volt, a lányuk engedélyével, egyedül az autójuk tűnt el, hátrahagyva a rendszámtáblát, ami most is megvan, valószínű, hogy valaki rögtön megfújta, átfestette, nem is álmodva, hogy ha csak eldugja, akkor az ma egyenlő értékű lenne egy Ferrarival, szóval nem tudtak a nyomara bukkanni.
A bútorok legnagyobb részét a férje készítette, hogy mi mindenhez nem értettek a régi emberek, a könyvekben szereplő dolgok is mind ott voltak, a konyha egészen modern volt az akkoriakhoz képest, Almanzo a vizet is bevezette egy forrásból, és ki is vezette egy csövön a használtat. Konyhai tűzhely kettő volt, egy régi fatüzeléses, és egy villanyos modern, amit az élete vége felé a lánya vett neki, feljegyezték, hogy Laura azt mondta mindig, hogy a villanyos nagyon jó gyors, de az ételek íze a fatüzelésesen jobb, egészen más, valószínűleg igaza volt. A házban szép régies bútorok voltak, nagyrészt Almanzo készítette, kicsi kis kanapék, maga Laura és Almanzo is alacsonyak voltak, minden bútor alkalmazkodott hozzájuk. Lehet látni Laura íróasztalát, rajta egy kihajtott iskolás füzetet, amiben leírogatta a gyerekkori élményeit, kis gömbölyű betűk ceruzával, illetve a könyvet, a szobájában rövid ágyacska, tükör. Almanzo szobájában megmaradtak a gyógyszeres üvegei is, amikor meghalt, azt is megőriztek. Laura nagyon szépen festett, nem is tudtam róla, több képét is mutatták.
A túravezető sokat mesélt a családról, azt mondta, hogy Laura nagyon szerette a gyerekeket, és rendszeresen, havonta-kéthavonta belátogatott a városi iskolába, találkozni, beszélgetni velük, és a társaságukban ebédelt.
A farmon van még egy lakóház, nagyon szép kívül-belül, a lányuk építtette, akkoriban már jó nevű írónő és újságíró volt, direkt nekik, hogy szép kényelmesen lakjanak, vagy 6 évet ott is laktak az új, szép, "modern" bútorok között, de aztán visszavágytak a régi házba, és vissza is költöztek, ott éltek halálukig. A város egy házacskát berendezett ott a farmon múzeumnak, nagyon kevés ilyen jól összeszedett kis házi múzeumot lehet találni, tele az eredeti fotókkal, ruhákkal, használati tárgyakkal, mindenüket összegyűjtötték. Az egész helyet csak vezetett túrával lehet megnézni, előtte van egy kis filmvetítés, 10 perces, az írónőt mutatja be fotókról, lehet hallani Laura saját időskori hangját, ahogy mesél a gyerekkori életükről, kis vékony öregecske, kellemes, afféle mesélő hang, jó hallgatni, megható is. Több turista, nők persze, a szemüket törölgették, meg sem tudná mondani senki, hogy mi van ezen könnyezni való, de az. A papa hegedűje körül van a legnagyobb tolongás, üvegszekrényben van, ócska kis hegedű, kopott vásári áru egy még kopottabb tokban, időnként előveszik és játszanak rajta az Ingalls-féle évenkénti fesztiválokon a tömegnek, kíváncsi lennék, hogy mit érne, ha árverésre dobnák, mennyire verné fel az értékét, hogy kié volt. Rengeteg fotó és iromány van, Laura mindent megőrzött gyerekkorától, ami nincs, az elveszett a tűzben, amikor leégett a De Smet-i farmházuk. Egy másolat van csak, a szekerük, amivel ideutaztak annak idején, nem ám afféle tetős szekér, hanem egy fekete dobozszerű kocsi, az az érdekesség benne, hogy hátul egy hosszú tyúkketrec van beépítve, ott lapítottak a tyúkok az utazás alatt, és termelték a tojást.
Utána elmentünk a temetőbe, szinte a városka közepén van, kicsi hely. Az idegenvezető azt is mondta, hogy Laura a könyvei után rengeteg levelet kapott naponta, és hogy sokra cím sem volt írva, csak a neve, mégis ideért, minden postás tudta, hogy hová kell irányítani.
A Laura-emlékhelyeken nagyon sok a turista, felnőttek és főleg gyerekek beöltözve jöttek otthon varrt, korabeli ruhákban, befont hajjal. Nagyon örülök, hogy eljuthattam ezekre a helyekre, és megnézhettem Laura életének színhelyeit.
