A farm, ahol élünk 100% magyar rajongói honlap - prairie.hu

"A Farm és én"

2015. augusztus elején pályázatot hirdettem "A Farm és én" címmel. A pályázat ötlete akkor merült fel bennem, amikor második kislányom születése után a kórházban vártam, hogy végre hazaengedjenek bennünket. Akkor arra gondoltam, hogy a közeljövőben kevesebb időm lesz "farmos" dolgokkal foglalkozni, és milyen jó lenne addig is mások élménybeszámolóit olvasni a sorozattal kapcsolatban.

A kérdést, hogy ki mikor, miért szerette meg a filmsorozatot, minden találkozón fel szoktam tenni és mindig értékes válaszok érkeznek, időnként egész hosszú beszélgetés alakul ki ebből az egyszerű kérdésből. Ezért gondoltam, hogy leírva is érdekesek lennének ezek a beszámolók, amelyeket azután itt a honlapon is közzétehetek az utókor számára. Sokan írtak nekem e-mailt is az évek során ebben a témában, de azokat nyilván nem tehetem közzé, itt viszont mindenki annak tudatában küldte el az írását, hogy az majd meg fog jelenni a honlapon és a facebook-on.

A beérkezett műveket a facebook-on lehetett "tetszik"-elni, véleményezni szeptember 1-15. között.

A pályázat nyertesei:


Legtöbb "tetszik"-et gyűjtötte: Vivien története
Az általam legjobbnak választott: Miri története

A nyeremények:


Egy-egy saját készítésű, tus és színes ceruza technikával rajzolt "farmos" ihletésű kép.


A művek

A műveket beérkezési sorrendben publikálom. A pályázat kiírásában szerepelt, hogy a műveket közzé fogom tenni a honlapon, így a közzétételről a résztvevőknek tudomásuk van, ahhoz a részvétellel hozzájárultak.

:: Betty története ::

A facebook-poszthoz kattints ide!

Nem is tudom, hol kezdjem…. mikor erre a sorozatra gondolok, a szívem tele lesz érzésekkel, könnybe lábad a szemem, hol a nevetéstől, hol a meghatottságtól. Mindig is szerettem az olyan filmeket, melyek érzelmeket ébresztenek a nézőben, és eddigi életemben a Farm, ahol élünk sorozat tette ezt a legmeggyőzőbben.

Legalább 6-szor néztem már végig újra és újra minden részét, sokszor már előre mondom a mondatokat, de még mindig nem csökkent az élvezeti értéke számomra… sőt... A hazai szinkron pedig olyan sokat hozzátett számomra a film élvezhetőségéhez, hogy mint magyar ember, igazán büszke vagyok a színészeinkre. A magyar szinkron egyedülálló színvonalú.

A karakterek közül egyszerűen képtelen vagyok választani, ki áll a szívemhez a legközelebb. Mindegyik, mind másért. Mindannyian segítenek jobb emberré válni, még a házsártos és végtelenül önző Mrs. Olesonban is annyi emberi van, hogy az ember nem bírja könnyek nélkül, mikor ez egy-egy részben megnyilvánul. A Laura és az apja közötti szoros kötelék pedig annyira megható, idilli, és irigylésre méltó, minden gyerek ilyen kapcsolatról álmodik. De ehhez ilyen gyerek is kell…. Ennek a kornak a nevelési normái nagyon szimpatikusak, akár a szülői, akár a gyermeki oldalról nézzük. Keveset beszélnek, és mégis megértik egymást. Olyan jó lenne a mai világban legalább egy ilyen családról tudni… ahol a gyerek nem vitázik, nem akar többet, mint ami elérhető, de gondolkodás nélkül hoz áldozatot a családért, szeretteiért. Minden részbe képes vagyok annyira belefeledkezni, mintha ott lennék, kicsit kiránt a mai valóságból, és magával ragad az a sok emberi érzés, ami ezekből a szereplőkből árad. Együtt tudok velük örülni, mulatni, sírni, gyászolni… és ez az ő nagy ajándékuk számunkra, nézők számára. Hitelesek, méghozzá annyira, hogy egy pillanatig sem gondolok bele a film láttán, hogy ezek „csak” színészek, és körülöttük ott van pár kamera, egy 30 fős stáb, és hogy az egész csak illúzió. Nem… nekem ez nem illúzió. Nekem ők az én „másik világom”. Ami belül van… a lelkemben. Jó érzés előhozni napról napra, mikor látom őket. És irigylem az összes színészt, hogy részesei lehettek ennek a csodának. Mert a valóság nyilván nem volt ennyire szép és kerek… de ez nem is számít. Ezzel a sorozattal olyan sokat adtak nekünk, nézőknek, hogy azt el sem tudják képzelni. A vicces történetek itt igazán viccesek, a meghatóak itt igazán meghatóak. Pedig a szereplők emberek… a szó szoros értelmében. Akiket hibáikkal is szeretünk. Mint Mr. Edwards, aki korántsem tökéletes, mégis aranyból van a szíve és imádni való. Mikor a kertben gereblyézek, vagy söprögetek, néha azt veszem észre, hogy dúdolom: „Vándor Tom, az a vén róka, a whiskey-t hordószám itta…”. És jó kedvem lesz tőle. És amikor kisgyereket látok az utcán hisztizni, türelmetlen szülőkkel… felrémlik egy kislány arca, Lauráé, amint azt mondja: Igen, apa! :-) Mert ennyire egyszerű… lenne…

Nem olyan nehéz ám jó embernek lenni, csak néznie kéne az Ingalls család történetét mindenkinek, gyereknek, felnőttnek egyaránt. Azért, hogy okuljon belőle, tanuljon szeretetet, alázatot, tiszteletet és emberséget. Mert ez a történet ezekre tanít… és nem tudok elég hálás lenni azért, hogy most élek, és ennyiszer láthattam!

<-vissza az elejére

:: Eszter története ::

A facebook-poszthoz kattints ide!

A Farm, ahol élünk sorozat nagyon közel áll a szívemhez. Bár még csak 16 évet éltem meg, bátran állíthatom, hogy ezen nőttem fel.
Már-már fejből tudok bizonyos részeket, annyiszor láttam, ami nem nagy dolog, hiszen a papagáj is el tudja ismételni, amit hall, viszont még mindig nem tudom megunni!

Mr. Edwards a kedvenc karaktereim közé sorolható. Nála szerintem elég annyit említeni, hogy „Vándor Tom, az a vén róka…”, és már halljuk a nóta folytatását a fejünkben.
Charles, a segítőkész, akire Laura mindig felnéz, ha tanácsra van szüksége, hozzá fordul. (Itt azért megemlíteném, hogy kivéve, amikor Almanzóról van szó…). Meg sem próbálok belemenni abba, hogy hányszor segített valakin, hozta rendbe egy család életét…
Laura, aki összebarátkozik a „legremetébb” emberrel is, Mr. Sprague-től kezdve Fredig és a mosómedvéig… Noha nem mindenkivel, hiszen Nellie-vel és Willie-vel örökös csatákat vívtak.
A Mary-t alakító színészt külön meg kell említenem, egy vak lányt eljátszani, le a kalappal! Tragikus sorsa segítette elő, hogy a vakiskolában segítsen hozzá hasonlókon.
Az édes Caroline, akinek a gasztronómiai tehetségét egész Walnut Grove elismeri, különösen miután a „Mrs. Sullivan konyhája” étteremlánchoz csatlakoznak, hogy etethessék a „csapatokat”.

Az állatok is különös szerepet kapnak, itt külön meg kell említeni Fredet, zseniális alakítás volt, illetve a Pacihoz fűződő szálakat, de Blanche is lenyűgöző!
A postahivatal, ahol hol Mrs. Forster, hol Kezia veszi át a leveleket – illetve utóbbi esetben elolvasgatja őket…
Dr. Baker a vidékre kényszerült orvos szerepét alakítja, akinek a „bankszámláján” mindössze befőttek, krumplik és csirkék sorakoznak. Ő egy ritka jó ember.
Mr. és Mrs. Oleson számomra a legjobb páros a sorozatban. A Harriettel való örökös perpatvarok az egyik legszórakoztatóbbak számomra. Mr Oleson a megtestesült jóindulat, akinek mindennapi fejfájását az okozza, hogy a cukorkák megint rejtélyesen eltűntek a dobozból, pedig előző nap érkeztek... De még a legszelídebbek is néha kitörnek. Erre tökéletes példa a Black Jake legendája rész. És hát ott van Mrs. Oleson, aki rasszista nézeteinek előszeretettel ad hangot, az indiánok, Joe Kagan és még sok más kárára. A sors iróniája végül, hogy Harriet Percival „Dalton” anyósa lett.

Laura a 19. századi bosszúállás mestere, ha gondolunk a Toll es ekevas részre, Nellie és Almanzo „fahéjas” csirkéjére, a Harmadik csoda méhes jelenetére, a vízi szörnyes részre, de igazából még sorolni lehetne. Alberttel különösen jó csapatot alkottak.
Aranyos, vicces, fordulatos! Számomra örök kedvenc!

<-vissza az elejére

:: Miri története ::

A facebook-poszthoz kattints ide!

A farm, ahol élünk sorozatot 7 évvel ezelőtt ismertem meg, akkor 9 éves voltam. Apukám megszerezte az összes részt, és onnantól a család minden este megnézett 1-2 epizódot. Szüleink régebben nézték a tv-ben a Farmot és nagyon tetszett nekik, ezért szerették volna, ha mi is megismerjük. Kezdettől fogva rajongtunk a sorozatért a testvéreimmel. Heteken át semmi más filmet nem néztünk, csak a Farmot.

Karácsonyra Édesanyám varratott a húgaimnak és nekem hasonló ruhát, mint amilyen a sorozatban szereplő lányoknak volt. Még olyan alvós sapkát is készíttetett nekünk, amilyen Laurának és Mary-nek volt. Nagyon örültünk neki, sokat játszottunk Farmosat a ruhákkal. Befontuk a hajunkat és eljátszottuk, hogy Walnut Grove-ban lakunk, mi vagyunk a szereplők. Persze mindig ment a vita azon, hogy ki lesz Laura és ki Mary. Arra emlékszem, hogy legtöbbször Nellie voltam. :-D Volt, hogy videóra is felvettük a játékot, ilyenkor kimentünk a kertbe, hogy még Farmosabb hangulat legyen.

A családtagok mindig Maryhez hasonlítottak engem, mivel és is legidősebb vagyok a testvéreim között, és engem is Máriának hívnak. Bár tényleg sok közös van bennünk Maryvel, inkább Laurával vagyok egy hullámhosszon lelkileg, mindig együtt éreztem vele. Ezek után senki sem gondolná, hogy a kedvenc szereplőm Albert Ingalls. :-) Az Albertről szóló Emlékek című befejező részt végigsírtam, nagyon megrázó volt számomra.

Igazából magát az Ingalls családot nagyon szeretem, hasonló a miénkhez abban, hogy nálunk is négy lánygyerek van és egy fiú, és nekünk is meghalt a másik öcsénk kisbaba korában. Carrie Ingalls-t is meg kell említenem, hiszen róla neveztem el a kiskutyámat. :-D

Többször is végignéztük a sorozatot, soha nem untuk meg.

Úgy 12 éves lehettem, mikor a templomunk plébániáján indítottam egy Farm, ahol élünk filmklubot. Kis szórólapokat gyártottam és osztogattam a barátaimnak, ismerősöknek. Havonta 1-2 alkalommal gyűltünk össze, megnéztünk egy vagy két részt és utána beszélgettünk.

Nagyon megszerettem ezt a sorozatot, örülök, hogy az életem részévé vált, biztos én is megmutatom majd a gyerekeimnek és megveszem majd a könyvet is. :-)

Bárcsak sokkal több hasonló, emberségre, szeretetre és becsületre nevelő sorozat készülne! :-)

<-vissza az elejére

:: Heni története ::

A facebook-poszthoz kattints ide!

Ha jól emlékszem, A farm, ahol élünk-öt valamikor alapiskolás koromban kezdtem el nézni. Anno még nálunk Szlovákiaban a Domček v prérii címmel ismertem. Évekkel később az RTL Klub-on néztem meg újból.

Nekem nem volt egyszerű gyerekkorom. Apukám ivott, és ilyen állapotban gyakran el kellet előle menekülnünk otthonról egyedül anyukámmal. Aztán apu meghalt, és anyu lebetegedett. Mai napig őt ápolom, vele törődöm. Nincs családom, párom, se gyermekem.

Farm sorozat számomra annyira szívmelegítő. Ha valaha is az Isten megsegít, megáld egy családdal, szeretnék ilyen egyszerű, megértéssel és szeretettel teli anya lenni, mint Caroline.
A gyereket közötti szeretet is csodálatos és valódi példa, hogyan kell egymást tisztelni és szeretni.

Nagyon elgondolkodtató, nem volt-e az az élet sokkal jobb és tisztább, mint a mai. Körbe voltak véve gyönyörű tiszta természettel, szeretettel elkészített ételeket ettek.
Azok az esti vacsorák, amikor együtt volt a család és Charles hegedűn játszott... nem egy csodálatos, számunkra ismeretlen, nyugalmas, békés együttlét?
Akkoriban is voltak rosszindulatú emberek, de nem volt ilyen romlott a világ, mint most. Semmi TV, internet, mobil, autó.
időutazásképp valaki azt mondaná, legyek Ingalls lány és éljek velük, egy másodpercet sem gondolkodnék.

Összegezve, ez a sorozat békét, szeretetet, megértést és tisztelet ad a mai embereknek.
Bárcsak a híradó és a sok buta sorozat helyett ezt adnák főműsoridőben!

<-vissza az elejére

:: Andrea története ::

A facebook-poszthoz kattints ide!

Kedves Ismerős! Így írom, mert onnantól fogva hogy kedvelni kezdtem az oldalad máris úgy érzem ismeretlenül is ismerősöm lettél. A pályázatra való felhívás nagy ötlet, kíváncsi vagyok, hány érdekes irománnyal lepnek meg, és milyen izgalmas véleményeket, sorokat olvashatok majd ismét ezen az oldalon!

Jómagam nem tudom megmondani, mióta nézem ezt a kis sorozatot. Talán fiatalkorom óta. Akkor igazából a mélyebb értelmét nem kutattam, csupán tetszett a gyerekekről szóló kis mesevilág. Felnőtté érve azonban egészen más értékeket véltem felfedezni benne. Igazából talán 3-4 éve nézem folyamatosan minden csatornán. Egyiken a vége felé közeledik, amikor a másikon éppen kezdődik. És én mindenütt ott vagyok…

Melyik szereplővel tudnék azonosulni? Ez kortól, epizódtól és hangulattól függ. A szülők példamutatása, az igazság kimondása és felvállalása minden körülmények között, ez hatalmas lecke minden epizódban. Amikor elkezdődik és megjelenik a cím, először magamban "legyintek ", hogy "jaj, hiszen ezt láttam két hete is...". Mégis ott ragadok és mintha soha nem láttam volna, úgy meredek a képernyőre! Folyton találok benne valami újat, érdekeset. A magam módján hiszek, de itt olyan erős hitről tesznek sokszor tanúbizonyságot, hogy szinte sajnálom, hogy nem akkor és ott éltem! Az öreg Alden tiszteletes jósága és a doktor embersége maga egy csoda. Charles és a neje tisztasága átfénylik mindenen, ahogy a becsületük és emberi tartásuk is.

A gyermekeik, akik sose hazudnak, és ha véletlenül megtévednek, azt is jóváteszik, szinte álomszerű, de ezzel együtt maximálisan hihető, hiszen még a rosszért se jár verés vagy durva szavak, csak gyengéd feddés és beszélgetés, megbeszélés, ami ma oly sok családi kapcsolatból hiányzik. A barátságok, összetartás és egymás megsegítése a mai világban ritka, mint a fehér holló, ezért is üdvözítő látni ennek példáját akár betegségről, halálesetről vagy bármi nehézségről legyen szó ezekben a kis részecskékben. Laura és Almanzo szerelme végtelen és őszinte, képes várni és megmaradni nehézségek árán is . Mégis, nekem Nels és Harriet a kedvenceim! Nels az igaz barát, az őszinte és segítőkész ember, már-már glóriával övezve, ám minden alkalommal elnyomva Harriet által. Mulatságos és kedves az asszonynak a csetlő-botló ember mögé rejtett rosszindulata, ami mindig a saját kárára sül el. Ha valaki lehetnék, hát talán Harriet lennék. Szeretem a mimikáját, a pillantást, ami elég arra, hogy férjurába fojtsa a szót, és éppen így szeretem, amikor rádöbben, hogy nem volt igaza, és szemrebbenés nélkül fordítja hasznára a helyzetet.

Nos, így élek egy álomszerű világban délelőtt 12.30-tól 14.30-ig, majd este 21.00-től 23-ig, amikor ugyanazt a részt ismétlik! Nem tehetek róla, soha nem fogom megunni!

<-vissza az elejére

:: Éva története ::

A facebook-poszthoz kattints ide!

A filmsorozatot a kezdetektől ismertem – ti. a magyarországi vetítések elejétől. A négy iskolás lányom miatt otthon maradtam, a családot ellátandó.
Reggel nekiindítottam mindenkit és a kora délelőtti teendőim közben bekapcsoltam a tévét – vasaláshoz, ruhahajtogatáshoz ideális. :-)

Talán 1998. lehetett… Ha jól emlékszem, 9:25-kor kezdődött az RTL Klubon minden nap.
Egyszerűen „beleszerelmesedtem”, nem hagytam ki, hacsak egy mód volt rá.
Innentől mindenki tudta, hogy erre az időre ne számítsanak tőlem, mert nem érek rá. :-) Hozzáidomítottam a munkáimat.
Velük sírtam, velük nevettem… <3 (A felrobbantott várost mondhatni meggyászoltam.)

Felvettem videóra a részeket, és így a gyerekeim is nézhették. Milyen szerencse, mert így jóval később az unokáim is láthatták, és hasonlóan rajongókká váltak.

A Nők Lapja Café-n indítottam egy igen kis körű beszélgető csoportot „farmosoknak”, de hamarosan örömmel vettem tudomásul, hogy a mi Orsink egy nagyobb szabású rajongói klubot szervezett. Innentől kezdve az évenkénti találkozókon egyre inkább összekovácsolódott, mondhatni kis családdá vált a közösségünk. <3 Ide sikerült a családom többi tagját is elvinnem, hiszen – végül mindenkit megfertőztem ;-) ) A húgom, az unokákat… A legutóbbi unokám születésekor – néhány órás volt… a kórházi tévében éppen Nellie adott életet az ikreknek – minő egybeesés! Most a legkisebb lányom is „farmozik” a kisbabája etetése közben.
Mondható, hogy a filmsorozat átöleli a családunk életét. <3

<-vissza az elejére

:: Tünde története ::

A facebook-poszthoz kattints ide!

A farmos időszak előtt volt bennem egy kép, saját és ismerősök tapasztalatai alapján. Mégpedig az, hogy az apukák nem beszélgetnek a gyerekeikkel, vagy ha igen, akkor csupán megfenyítik a csemetéket. Ezért Charles, az „álomapa” miatt A farm, ahol élünk nézése közben minden epizódkor egy „álomvilágba” csöppentem.

Általában Laurával tudtam azonosulni, de később, mikor felnőtt fejjel néztem újra a sorozatot, akkor időnként Caroline szerepe fogott meg. Ezenkívül vártam azokat a részeket, amelyekben Olesonék tűntek fel, mert várható volt olyankor, hogy valami vicces történik. :-) Albert szerepe is meghatározó volt számomra, mégpedig azért, mert ő csapongó alak volt, hol épp jófiú volt, hogy pedig rossz társaságba keveredett. Persze a végén mindig megtalálta a helyét, ezért is volt szimpatikus. Jack, a kutya neve pedig annyira megmaradt, hogy mikor új kutyánk lett, megkapta a Jack nevet.

Összességében azt tudom mondani, hogy nincs számomra unalmas része a sorozatnak, hiába volt több rész eltérő az elején megszokottaktól, vagy dolgozott fel más-más témát. Mindegyik végén le lehet vonni a tanulságot, ritka manapság az ilyen történet, főleg filmsorozatban.

<-vissza az elejére

:: Zita története ::

A facebook-poszthoz kattints ide!

Kb. 10 éves koromban kerültem kapcsolatba a sorozattal. Akkor futott talán először a tv képernyőjén.
Szerelem volt első látásra.
Mikor láttam, hogy a lányok hogy alszanak, én is varrattam az anyukámmal olyan fejfedőt, mint amiben Laura és Mary alszanak, lefekvés előtt mindig szépen kifésültem a hajamat (addig fésűt használtam, a sorozat ezt is megváltoztatta, mert kefére váltottam) és felvettem a "sapkámat".

Sok részen sírtam velük együtt, a vidámabb részek feldobták az én kedvemet is.
Mikor Mary megvakult, én is vak akartam lenni, és amikor nem látott senki, akkor csukott szemmel közlekedtem, kíváncsi voltam, hogy élheti a napjait Mary. Próbálkoztam csukott szemmel kenyeret kenni, cipőt fölvenni stb... :-)
Így utólag elég vicces :-)

Nagyon szerettem és szeretem a mai napig a sorozatot, ahányszor elkezdik vetíteni, mindig elkezdem újra nézni, persze most már gyerek és háztartás mellett nem mindig jön össze, de ha időm engedi, akkor nézem, és máig elbűvöl, és manapság is képes vagyok sírni 1-1 részen.

<-vissza az elejére

:: Vivien története ::

A facebook-poszthoz kattints ide!

Hogy mikor kezdtem el nézni a sorozatot, és váltam ezzel hatalmas A farm, ahol élünk rajongóvá, magam sem tudom pontosan. Csak az van előttem, ahogy meghallva a főcímet gázolok át az egész házon, kikerülve az általam ügyesen szétszórt játékok halmait. Lekuporodtam a kanapéra Édesanyám mellé és izgatottan vártuk az Ingalls család újabb, kalandokkal és bonyodalmakkal teli epizódját.

Ezért is olyan fontos nekem a farm. Charles, Caroline és a lányok mind elkísértek engem a felnőtté válás útján. 16 év után is elmondhatom, hogy bár számtalanszor láttam az összes részét, még mindig nem tudom megunni Walnut Grove lakóit. A farm, ahol élünk rövid időn belül belopta magát a szívembe. Kellett ehhez azonban a sok gyermeki csíny, amit Laura és Nellie követett el egymás ellen, egy kis pletykálkodás Mrs. Oleson-nak köszönhetően, egy pár frappáns megjegyzés Mr. Edwards-tól, és elengedhetetlen volt, hogy minden epizód végén ráleljek a tanulságokra, amik az életben bizony gyakran átsegítettek a nehezebb időszakokon. De ami a legfontosabb, hogy Ingalls-ék példaképül szolgálhatnak a mai családoknak. Hiszen jöhettek jó napok, vagy akár rosszabbak, végig kitartottak egymás mellett. Tőlük tanultam meg, hogy minden egyes nap tenni kell a szerelemért és azért, hogy boldogok lehessünk.

Talán azért is volt könnyű megkedvelni a sorozatot, mert olyan szerethetőek voltak a karakterek. Minden egyes részben egy kicsit jobban megismertem őket, és úgy gondolom, hogy nehezen tudnék végleg búcsút venni tőlük. Így minden alkalmat kihasználok, ha a képernyőn vannak, és nosztalgiázhatok egy kicsit. Ilyenkor újra kisgyermeknek érezhetem magam. Még most is, annyi év távlatából, egyszerűen felidézem kedvenc részeimet. Hallom Charles fülbemászó játékát a hegedűn, látom magam előtt kibontakozni Laura és Almanzo szerelmét, és még most is érzem az otthon meghitt melegét. A legkedvesebb rész számomra a Jó napok, rossz napok. Annyi érzelem van jelen ebben a két epizódban. Hiszen ekkor imádkoztam Almanzo-ért, örültem, hogy Rose végre megszületett, és vártam, hogy Laura-ék újra egymásra találjanak. De az Oleson család is sok vidámságot hozott a szürke hétköznapjaimba. Leginkább az a rész fogott meg, amikor majdnem elváltak, de végül rájöttek, hogy a hibáikkal együtt szeretik a másikat. Annak ellenére, hogy mindenki mély nyomot hagyott bennem, Charles és Laura áll szívemhez a legközelebb. Charles a családját mindenek elé helyezte és bármit képes volt megtenni értük. Laura pedig írói ambícióival hozzájárult ahhoz, hogy gondolataimat - ha csak amatőr szinten is, de – papírra vessem, vagy a modern kor embereként csak begépeljem a laptopomba.

Városi lányként, jórészt a XXI. században élve, furcsa volt látni az Ő életüket. Szokatlan volt számomra a kicsi házikó a semmi közepén, a vasárnapi iskola, és hogy mekkora ereje volt a hitnek. Sok mindenre jöttem rá a sorozatnak köszönhetően. Többek között arra, hogy az élet a farmon mégsem olyan, amilyennek elképzeltem. Hatalmas fizikai és lelki erő birtokában kellett lennie azoknak, akik vállalták ezt az életformát. A sorozat ébresztett rá arra is, hogy mennyire fontos a család, és annak a szeretete. Mary-nek és Laurának köszönhetően megértettem, hogy küzdeni kell az álmainkért, és arra is rádöbbentem, hogy az élet bizony nem mindig igazságos. De minden egyes pofon után fel kell állni, és erősnek kell maradni. Ezeket mind a Walnut Grove-i lakosoktól kaptam útravalóul. Én pedig nem tudom elégszer megköszönni az alkotóknak, hogy megismerhettem és megszerethettem Laura Ingalls Wildert és munkásságát, az Ingalls család életét, és minden egyes színészt, akik részt vettek egy igazán különleges sorozat megalkotásában.

<-vissza az elejére

:: Bernadett története ::

A facebook-poszthoz kattints ide!

Néhány éve – sajnálatos módon konkrétabb időpontot nem tudnék írni – a televízió előtt ülve bukkantam erre a kedves kis sorozatra. Mindig szívesen nézek olyan filmeket, történeteket, melyek elrepítenek a régebbi korok világába, így nem nyomtam meg a távirányító gombját, hogy egyéb műsornak adjam át a helyet.

Azt kell mondanom, hogy nem döntöttem rosszul. Rögtön átjárt egy kellemes hangulat, egy békés érzés. Azon kaptam magam, hogy vágyódom egy hasonló világ után, mely mára már csak a televízió képernyőjén tárulhat elénk. Mit is ad nekünk ez a sorozat? Úgy vélem, nagyon sok vidám percet, kedves jeleneteket, örömökben és szomorúságban egyaránt megmutatkozó összetartást, és méltányos cselekedeteket. Betekintést nyerhetünk egy – az 1800-as évek végén élő – közösség mindennapjaiba, ahol még megmutatkozik a család igazi funkciója és értéke, ahol a kétkezi munka is megbecsülést arat, és ahol a játék még igazán játék. Láthatjuk, hogy mit is jelent valójában gyereknek lenni, mit jelent az egymás iránti tisztelet, mit jelent a természet és az emberek szeretete.

Az eddig leírt gondolataim egy igazán idilli világot engednek láttatni az olvasóval, ahol minden szép, csodás, mondhatni mesebeli. Azt hiszem, bizonyos értelemben ez valóban így is van. Bár számos nehézséget, küzdelmes sorsot, betegséget és szegénységgel küszködő embereket mutat be a sorozat – melyek rávilágítanak az adott korszak árnyoldalaira – megmutatja azt is, hogyan maradat ember az ember minden csapás ellenére, hogy a közösségnek és tovább megyek, a szeretetnek micsoda ereje van. Ma, ebben a rohanó világban a fentebb leírt nehézségek ugyanúgy jelen vannak, sőt fokozódnak, azonban a gyógyír: a szeretet és szeretet által vezérelt cselekedetek valahogyan nem kapnak hangsúlyt. Elsikkadnak a valódi értékek, a középpontba a pénz kerül, ami után rohanva nem marad érdemben időnk másra. Nem marad időnk élni.

Hiszen élni nem azt jelenti, hogy végigrohanok az iskolarendszer lépcsőfokain, dolgozom, néha kieresztem a gőzt, majd hajtom tovább a taposómalmot. Nem azt jelenti, hogy a pénzt harácsolva csak pillanatnyi kielégülést okozó tárgyakat szerzek be, majd rövidesen lecserélem azokat. Azt sem jelenti, hogy az embereket is tárgyként kezelve a kisebb-nagyobb gondok esetén elhajítom a barátomat, a páromat, netán a rokonaimat magamtól, csak hogy nekem könnyebb legyen. Észre sem vesszük, hogy a mai világban beleszületünk egy rendszerbe, melyben futunk, futunk, mint a hörcsög a mókuskerékben, majd egyszer csak kimerülünk és vége. Esetleg nem bírjuk és kiesünk a kerékből, összeroppanunk. Ha belenézünk A farm, ahol élünk című sorozatba, azt mondjuk magunknak: STOP! Így is lehet élni? Ennyi gond és verítékes munka mellett is lehet időt szánni egymásra? Talán jobb, ha a gyerekek a szabadban, kacagva játszanak? Én is odamehetek az utcán bárkihez és felajánlhatom a segítségemet, ha úgy látom, rászorul? Lehet, hogy a kiállhatatlan szomszéd a szíve mélyén nem is olyan rossz ember, csak már rég nem mutatta neki senki, hogy szereti? Talán hinni és bizakodni nem is butaság? Elgondolkodunk, hogy mi volna, ha ezeket a dolgokat visszahozhatnánk? Ha az emberek csak kicsi erőfeszítéseket tennének azért, hogy a mindennapokba becsempésszenek valami jót, valami kedveset. Ha már mindenki valami apró kis élménnyel tér a nap végén nyugovóra, nem ébred-e reménytelibb szívvel? A boldogság kis morzsái nem tennék-e elviselhetőbbé a nehézségeket, betegségeket, keserű sorsokat?

Utána jön a gondolat: „Már más időket élünk. Ma már nem úgy vannak a dolgok.”. Valóban, mára már teljesen máshogy működik a világ, modern és felgyorsult. Épp ezért kellene néha picit megállni és elgondolkodni. Ez a sorozat maximálisan segít ebben. Nem is tudnék kiragadni kedvenc szereplőt, hiszen mindenki egyedi, mindenkinek megvan a kis szerepe és mindenki valamiért jó. Akárcsak bármely más közösségben. Vegyük csak Harriet Olesont. Kiállhatatlan egy némber, de mégis láthatjuk, hogy a szíve mélyén nem rossz ember. Azt is láthatjuk, hogy házsártos természete és néha felettébb furcsának tűnő értékrendje mellett a férjét és gyermekeit mindennél jobban szereti, a család, mint olyan rendkívül fontos számára. Időnként megérdemelt büntetésekben részesül, amiken jót kacagunk. Mindig vannak emberek, akiket kevésbé kedvelünk, vagy netán egyáltalán nem kedveljük a személyét, de ne engedjük, hogy a kialakult ellenszenv haraggá vagy gyűlölködéssé váljon. Semmiképp nem tanácsos efféle érzelmeket táplálni, mert felfalja az embert. Örök igazság: jobb távolról szeretni, mint közelről gyűlölni. Láthatunk példát arra is, hogyan olvad fel egy „jégszív”, ha kedvességgel igyekszünk azt felmelegíteni és arra is, milyen sanyarú sorsok válhatnak szebbé, ha odafigyelünk egymásra. Milyen furcsa, csak egy kis kedvesség, és máris minden szebb? Igen! Nem oldódik meg minden gond, nem múlnak el betegségek, nem szűnik meg a szegénység, de könnyebben hordozhatóvá válnak.

Volt egy rész, melyben Laura Ingalls kis pajtásával mindenáron ki akarja nyomozni, ki állhat a furcsa bűnesetek mögött a faluban: hová tűnnek az ólakból a csirkék, ki az, aki betört Olesonék boltjába? Végül fény derül arra, hogy a tettes egy kortársuk, egy kisfiú, aki lopott, hogy beteg, dolgozni nem tudó édesapja és ő maga ne éhezzen, és hazudott, hogy édesapját meg ne bántsa tetteivel. Nem voltak-e ezek mégis nemes cselekedetek a fiútól? Véleményem szerint azok voltak, mert a szeretet vezérelte. Végül pedig teljesülhetett az álma: továbbtanulhatott. Napjainkban is vannak emberek, akiket külső szemlélőként elítélünk tetteikért, de sok esetben nem látjuk, hogy mi is zajlik bennük, milyen a lelkiviláguk. Ha akkor és ott a falu férfijai megvetik és megbüntetik őt, vajon teljesülhetett volna a kisfiú álma? Érdemes a történetet a mindennapjainkba áthelyezni.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy én magam sosem ítélkezem és milyen nemes ember vagyok - hiszen az eszmefuttatásaim azt is mutathatnák -, nem így van. Erősen hajlamos vagyok ítélkezni, de igyekszem ezt leküzdeni. Nem könnyű harc, még ha kimondva annak tűnik is. De már az is valami, ha igyekszünk, sőt ha csak észrevesszük, hogy nem biztos, hogy helyes dolog ez-az, amit teszünk. Ez nem azt jelenti, hogy mindig példaértékűnek kell lenni (bár ha akarnánk, sem lehetnénk mindig azok), vagy, hogy hatalmas dolgokat kellene véghezvinni. Néha elég egy mosoly, egy jó szó, egy segítő cselekedet, pár forint apró egy sarkon ülő koldusnak, egy simogatás. Nem csak másokkal szemben, önmagunkkal szemben is. Néha elfelejtjük, hogy kik is vagyunk, miért küzdünk és hogy azért némi jóság szorult belénk. Hozzuk felszínre mindezeket, kovácsoljunk magunkban és magunk köré boldogságot.

Ki ne kedvelné a sorozat Mr. Edwards-át? Hogy is van? „Vándor Tom, az a vén róka, a whiskyt hordószám itta. Fésűje volt egy vasvilla, lakhelye egy pár csizmája.” Bár Edwards nem vetette meg az italt és kissé zordabb külseje és szókimondó modora némelyeket nem nyert meg, mégis láthatjuk, milyen hatalmas szíve volt. Tettei ezt igazolják. Néha érdemes tehát a dolgok mögé nézni. Mindenki betölt valami kis funkciót a világban: a családjában, az iskolában, a munkahelyén, úgy egyáltalán az életben. Mindenki megy a maga kis útján és a különféle utak sokszor keresztezik egymást. Ezekben a kereszteződésekben igyekezzünk egymással kedvesen bánni, mert legközelebb, ha újra találkozunk, mi is kedvességet kapunk. Milyen egyszerűnek tűnik, pedig sokszor nem az, és nem is lehet mindig megvalósítani, de azért jó, ha törekszünk rá.

Nem tudom, hányan emlékeznek arra az epizódra, amely a néma bádogos emberről szól. Nincs egyebe, mint a kis szekere, mely dugig van az általa készült bádog holmikkal. Mikor megáll Ingalls-ék előtt, mindhárom lánynak ad valami kis apróságot és nem fogad el érte pénzt. Ebben a részben kialakul a közösségben egy vita: gyűjtést akarnak rendezni a templom számára, hogy harangot vehessenek. Olseonék felajánlják, hogy megveszik a legnagyobb harangot és így kitűnnek a többi falu között. Ez sokaknak nem tetszik, így ellenséges hangulat uralkodik el a közösségben. Eközben a gyerekek a bádogos emberrel összefogva megoldják a problémát: a bádogos a portékáját feláldozza, minden kis bádogot, mellyel rendelkezett, beolvaszt, és harangot önt a falu templomába. Úgy vélem, hogy nagyon szívhez szóló a történet vége: mikor mindenki áll és magába szállva hallgat, a kis bádogos ember fizetsége pedig a megteremtett béke és a gyerekek körülölelő szeretete, mellyel ő beéri, nem kér egyebet. Vajon nem jobb-e néha, ha csordultig telünk békével, szeretettel és örömmel, mintha csordultig van a pénztárcánk?

Azt hiszem, a sorozat minden egyes részének mély mondanivalója van, melyeken érdemes elmélázni, és ha tehetjük, átültetni a mindennapokba. Úgy vélem, hogy a mai pörgős világban is élvezhetjük úgy az életet, hogy eközben odafigyelünk egy kicsit jobban magunkra, és másokra is kis apróságok révén. Végezetül tehát azt mondhatom, hogy számomra a sorozat amellett, hogy szórakoztató - hiszen humorral fűszerezett -, kedves és szívhez szóló, erőt adó és elgondolkodtató, felemelő és bátorító. Arra buzdít, hogy merjünk szeretni.

<-vissza az elejére

:: Zsolt története ::

A facebook-poszthoz kattints ide!

Bár tudtam róla, hogy létezik egy ilyen sorozat, nekem a Farm valamiért kimaradt a gyermekkoromból. Mindig is szerettem az ifjúsági, családi filmeket, sorozatokat, egyik kedvencem volt a Walt Disney bemutatja sorozatban az Ausztrál Expressz, sőt, a Váratlan utazást egy életre megszerettem anno, de a Farmmal nem sikerült se gyerekként, se ifjú felnőttként találkoznom. Vetítette a tévé, tudtam róla, hogy létezik egy ilyen sorozat, de valahogy nem volt rá időm vagy nem vonta magára a figyelmemet, nem volt rá késztetésem, hogy megismerjem.

A Váratlan utazás iránti rajongásom során hozott össze a sors Orsival, akiről évekkel később kiderült, a VU mellett nagy Farm-rajongó is. Sőt, nem csak rajongó volt, de egy saját weboldalt is készített, üzemeltetett kedvenc sorozatáról A farm, ahol élünk 100% magyar címmel. A VU kapcsán én már több rajongói találkozó szervezésén voltam túl, amikor 2010-ben megtalált Orsi levele, miszerint nyáron megrendezi az első Farm-találkozót. Őszintén szólva a sorozattól nem jöttem lázba, viszont kíváncsi voltam, Orsi milyen találkozót fog szervezni a magyar rajongóknak. Emlékszem, milyen vicces és érdekes volt az első Váratlan utazás-találkozó, furcsa volt élőben találkozni a rajongókkal, akikkel ugyanazért a sorozatért lelkesedtünk, ezért biztos voltam benne, a Farm-találkozó is érdekes lesz. Bár egy percet sem láttam a sorozatból a találkozó előtt, azért valami kicsit felcsigázott. Orsi említette, hogy a találkozón lesz vetítés, a magyar televízió által sosem vetített „nulladik” részt, az úgynevezett pilotot fogjuk megnézni, amit a sorozat készítői anno azért csináltak meg, hogy a tévécsatornáknak kedvet csináljanak a sorozathoz, azok megrendeljék a folytatást, azaz az első évadot. A pilothoz természetesen szinkron sem készült, pár lelkes rajongó csinált viszont hozzá magyar feliratot. Úgy voltam vele, még az is lehet, kedvet kapok a sorozathoz, ha jó lesz ez a nulladik rész.

Némi várakozás után eljött végül az első Farm-találkozó napja, egy júliusi szombat kora délután. Vicces volt, mert nem csak a sorozatot, de a rajongókat sem ismertem. Orsi jó pár rajongóval levelezett az évek során, talán már volt a weboldalán fórum is, ahol tudtak beszélgetni, erre nem emlékszem, de én nem látogattam a fórumot, nem ismertem senkit. Azért elmentem, gondoltam, ha másra nem, fotósnak jó leszek, illetve én vittem a projektort a vetítéshez. Furcsa volt belecsöppenni abba a közösségbe, páran már ismerték egymást, legalább virtuálisan. De ha nem is ismerték egymást, a közös pont, a sorozat összekötötte őket, tudtak miről beszélgetni, megvolt a közös téma: kedvenc rész, kedvenc jelenet, kedvenc karakter. Én viszont nem ismertem Orsin kívül senkit, és még a sorozatról sem tudtam beszélgetni, hiszen nem láttam belőle egy percet sem. Ettől függetlenül jól éreztem magam, fotóztam a rajongókat, hallgattam a beszélgetéseiket. Jó volt látni, ahogy a közös érdeklődés összehozta őket, ahogy lelkesen idézték fel a kedvenc jeleneteiket, és idővel ők is egyre jobban feloldódtak, ahogy anno a rajongók az első VU-találkozón. Volt egy kis déjà vu érzésem.

Némi ismerkedés és beszélgetés után aztán eljött a rendezvény fő attrakciója, a pilot vetítése. A projektet az egyik rajongó, Feri fogta össze. Elmondása szerint hosszú heteken át dolgoztak többen is azon, hogy néhány magyar rajongó megnézhesse a különleges részt. El kellett készíteni a szöveg leiratát hallás után, majd fordítani, és végül feliratkozni is kellett. Sok munkájuk lehetett a hosszú nulladik rész feliratozásával. Feri szerint még angol anyanyelvű ismerősei, akiket megkért, hogy segítsenek be a nehezebb részeknél, sem mindig értették, mi hangzik el pontosan egy-egy jelenetben. Feri pár mondatban elmesélte az előzményeket, érthető módon büszke volt a munkájukra, majd jött a vetítés.

Azt nem mondom, hogy már az első percek beszippantottak, de tény, a pilot olyan jól sikerült, hogy megszerettette velem a történetet, a szereplőket, elég hamar megfogott a film hangulata. Nagy kedvencem lett Mr. Edwards, aki karácsonykor átverekedte magát hatalmas hóakadályokon, átevickélt egy jéghideg patakon, csak hogy a lányoknak némi ajándékkal kedveskedhessen. Bár kissé nyers stílusa miatt Caroline először még nem igazán kedvelte a férfit, ezzel a tettével az egész család szívébe belopta magát. Nem igazán értem a magyar tévét, hogy miért nem vette meg ezt az epizódot, akár utólag is leadhatták volna mintegy kuriózumként, szerintem nagyon is kapcsolódik a sorozathoz. Nekem például, aki nem olvasta Laura Ingalls Wilder műveit, megmagyarázta, hogyan került az Ingalls család Walnut Grove-ba, hogyan ismerték meg Mr. Edwards-ot.

A pilot és a találkozó hatására kezdtem el végignézni a sorozatot évadról évadra, epizódról epizódra. Voltak unalmas, közepes és jobban sikerült részek is, de alapvetően tetszett a Farm, egészen megszerettem. Érdekes, hogy nekem a pilot valahogy kicsit kiemelkedett a többi epizód közül. Mikor már pár évadon túl voltam, ismét megnéztem a nulladik részt barátnőmmel együtt, aki már ismerte a sorozatot, de sosem látta a pilotot, és ismét ugyanúgy tetszett, mint amikor először láttam a Farm-találkozón. Talán azért is fogott meg jobban ez az epizód, mert ez volt az első Farm-rész, amit láttam, és mert ezen keresztül ismertem meg tulajdonképpen a sorozatot.

Nem lettem olyan nagy rajongó, mint a találkozókon részt vevő többség, nem a sorozattal együtt nőttem fel, mint többen is a rajongók közül, nem lett annyira meghatározója az életemnek, mint például Orsi életének, de megismertem, megszerettem. Nekem a szívem csücske mindig is a Váratlan utazás volt és marad is, hiszen az volt fiatalságom meghatározó sorozata. Viszont még ha felnőtt fejjel és kicsit későn is, de csak sikerült bepótolnom a lemaradást, már az én életemből sem hiányzik A farm, ahol élünk. Ráadásul nem is akárhogyan ismertem meg, hanem egy rajongói összejövetel keretein belül. Csak hálás lehetek Orsinak és azoknak, akik a pilot feliratozásában részt vettek, hiszen nélkülük most kicsit szegényebb lennék, talán sosem ismerkedtem volna meg a Farmmal. Köszönöm Nektek!

<-vissza az elejére

:: Katalin története ::

A facebook-poszthoz kattints ide!

Egyszer volt, hol nem volt... Emlékszem, mikor a gyermekeim óvodás korúak voltak, minden délután azzal töltöttük az időt, hogy a kis öt tagú családunk kis házunk fészkében összegyűlt, és alig vártuk, hogy nézhessük mindennap. Hogy mit jelentett számunkra ez a film? A családi békét, a szeretetet. Laura csínytevése, Mary komolysága, Charles gondoskodása családja iránt, és Caroline odaadó, megigéző szeretete vett körül bennünket. Egy olyan filmbéli családé, ami akkor mi is voltunk. Csodálatos film, csodálatos szereplőkkel, Mr. Olesonnal, feleségével, fiával, Willie-vel, és gonoszkodó lányukkal. Mr. Edwards-szal, és a többi kedves szereplőkkel. Olyan igazi volt számunkra ez a film, hogy mi beleéltük magunkat.

Ez a film maga az Élet. Hisz magáról az Életről szól, a szeretetről, a családról, a barátságról, az összetartásról, kicsit persze a gonoszkodásról is. De legfőképp a mindennapi megélhetésről, és hogy bajban is összetart a család és az emberek. Történtek benne szomorú események, ami még jobban megmutatta azt, hogyan kell összetartaniuk. Maga a film, az élet mi magunk, s velünk együtt írtuk. Ez a film tanulság az Emberiség számára, hogy hogyan is kell, hogy éljünk, békével és szeretettel a szívünkben.

Eltelt azóta 17 év, gyermekeim majdnem felnőttek, de én mai napig nézem. Családunk nem ül már együtt, de lelkükben nekik is megmaradt, mint ahogyan nekem is. És egykor remélem, szívesen nézik majd ők is gyermekeikkel, annó ahogyan velem együtt tették, a meleg családi fészkünkben. Ez hát az én történetem.

<-vissza az elejére

:: Gyöngyi története ::

A facebook-poszthoz kattints ide!

Talán még kislány voltam, mikor először láttam a sorozatot, akkor még csak ifjonti fejjel egy kedves kislány történetét láttam benne, akinek a kalandjaiba látunk betekintést. Sajnos akkor még nem láttam sok részt, de mindenképpen egy kellemes emlék maradt.

Aztán jó pár év is eltelt, mikor egy másik sorozat kapcsán újra láttam Michael Landont és Victor French-et (az Út a mennyországa címűben), és ez annyira megfogott, hogy akkor gondoltam arra, hogy A farm, ahol élünket is még egyszer újra kéne nézni. Nos, attól a pillanattól kezdve számítok igazi rajongónak. (Nem véletlenül mondják, hogy az embernek egy filmet vagy soroztatot érdemes időszakonként újra nézni, hiszen mindig láthat benne új dolgokat.) Egyszerűen nem tudok betelni vele, hiszen ki nem gondolt már bele, hogy milyen remek lenne Ingalls-nek lenni, vagy akár csak az ismerősüknek! Rendkívüli Család, akik igen nehéz körülmények közt is megállják a helyüket, mindig összetartanak, és jó példával szolgálnak. Egy igen rossz nap után is fel tudják dobni az embert, és vigaszt nyújtanak. Nincs olyan karakter, akit nem lehet szeretetni, hiszen ha van is néha olyan, hogy kicsit nem szimpatikus, azért a sorozat során csak feltűnik egy szerethető tulajdonsága.

Fúúú, még sok minden lehetne írni, hiszen ez nem csak egy sorozat, hanem A Sorozat! Sajnos ritkaság számba mennek az ilyen tartalmas sorozatok, amik értéket is képviselnek.

<-vissza az elejére

:: Attila története ::

A facebook-poszthoz kattints ide!

Nem igazán vagyok már oly jó fogalmazó, mint gyerekkoromban lehettem, de akkor a sok ábrándozás mindenhez adott egy kis ihletet.

A Farm, ahol élünk sorozatot talán a második résztől néztem, és szinte mindig beülök a tv elé, ha valamelyik adó leadja. Talán nem is volt olyan családtag, aki ne szerette, vagy ne látta volna legalább a sorozat felét. Egyedül én lettem végül egy kicsit megszállott. Édesanyám szinte mindig szólt, ha ment valamelyik adón, és örült, ha vele együtt néztem. Voltak is belőle galibáim, hiszen emiatt sokat lógtam a munkahelyemről, vagy sulis időmben a leckémet hanyagoltam, de nagyon nem érdekelt. Katonakoromban pedig egyszer a sorozat miatt nem mentem időben vissza a laktanyába. Az ezredes nem hitt a fülének, és nevetett egy jót rajtam.

Ezek rövid pillanatok az életemből, de mégis valamiért nagyon fontos lett számomra Laura és családjának élete. Szívesen éltem volna abban a korban, tudván azt, hogy igen kemény életük volt az embereknek, de… de nehéz lenne megfogalmaznom a miérteket. A legkedvesebb karakter számomra Laura lett, de személy szerint minden szereplő megfogott a maga módján. Szinte minden megtalálható a történetekben, ami egy boldog családhoz, az őszinte barátságokhoz, és a felejthetetlen kalandokhoz kell, de a fájdalom is megmutatja arcát.

Tudom, nem a pályázat kérését teljesítettem, de megkésve ez az én Farmos-életem egy rövid részlete.

<-vissza az elejére

:: Nikolett története ::

A facebook-poszthoz kattints ide!

Ez a film érzelemdús, figyelemfelkeltő, karakteres és persze megunhatatlan…

Már kisebb koromban is lekötötte a figyelmemet, de azóta is megnézem, akárhányszor is ismételik a tv-ben...

Egy szerény élet, egy farm, s mégis valami érdekességet mindig felfedezek benne, persze a szereplők színes egyénisége is hozzátesz ennek az érzésnek a kiváltásához, összegezve szerény és a sok tulajdonsággal felruházott emberek, ami érdekessé teszi a filmet.

Talán azért is jó, mert a mai világban már nincs ilyen egyetértés, összetartás és segítőkészség… s talán jó eljátszani a gondolattal, hogy egy-két napra jó lenne kiköltözni a farmra..

Minden rész egy-egy problémát vet fel, amit hol viccesen, hol pedig könnyek között, vagy akár kemény munkával, de megoldanak.

Még sok mindent tudnék írni, de egy szónak is száz a vége: imádom ezt a sorozatot… és biztos vagyok benne, hogy az utókor számára is fenn fog maradni… :-)

<-vissza az elejére